Zsuzsa Koncz

Csak megcsendülnek, és nagyon fájnak,
de őriznek minket, ránk vigyáznak,
mert olyanról tudnak, mihez kevés egyetlen élet.
Szikrázó titkokat takargatnak,
tudják az ember miről hallgat,
és mirol énekelnek a hajnali fények.

Néha angyalok laknak bennünk
és szörnyek, amiket eltemettünk;
szavak, amiket nem mondunk ki.
És börtönnek tűnnek, vagy erős várnak,
koporsónak, vagy szülőágynak,
a szavak, amiket nem mondunk ki.

Mint eltűnt barátok kézfogása,
szerelmek elhalt suttogása,
nevek, kihult arcokról életlen képek.
Furcsa álmok a jövőt kutatják,
de tények az álmokat dobozba rakják,
varázsigékkel, miket beléd lehelt az élet.

Úgy hisszük istenek laknak felettünk,
csak tettek, amiket elfeledtünk,
és szavak, amiket nem mondtunk ki.
Mégis ítélnek felettünk, ránk mutatnak,
a földnek adnak, vagy vissza a napnak,
a szavak, amiket nem mondtunk ki.

Önfeledt hitek és szigorú számok,
bentrekedt szitkok, vallomások, mik
tombolnak bennünk, míg állunk szótlan a térben.
Vakító fények, a testetlen lényeg,
mint gyerekszájból a romlatlan lélek,
mi felénk árad, bátran fejtsük meg végre.

És vigyázzuk őket, mint gyertyalángot!
Ne fojtsuk el, bár nagyon fájók -
a szavak, miket nem mondtunk ki.
Jobb, ha vakmerő zászlónkra tuzzük,
vagy imáink csillogó gyöngyére fuzzük,
a szavakat, amiket nem mondtunk ki.

Most, hogy hallottad ezt, még ne szólj semmit,
Csak jegyezd meg, végül is rendet kell tenni
a szavak közt
(amiket nem mondtunk ki).